Miért vállalom mindezt?

Noha mindig is nagyon mozgalmas életet éltem, egészen 20 évet vártam az aktív sport lehetőségére. Életem első összefüggő 8 km-ét 2013 decemberében futottam le, akkor még a futópadról egyenesen a kórház következett. 12 évet éltem komolyabb szívritmuszavarokkal, így számtalanszor átéreztem, milyen a szirénázó mentőre várakozás, egy roham vagy egy újabb kórházban töltött nap. 299 volt a valaha mért legmagasabb pulzusom - igen, létezik ilyen. Azon a decemberi éjszakán, mikor kicsivel jobban lettem, csak arra tudtam gondolni, hogy a magam módján mégiscsak lefutottam azt a 8 km-t. Amint lehetett, újra akartam próbálni. 2014 januárjában már 202 km-t teljesítettem, mint újdonsült hobbifutó. Hamar következett az első félmaraton, majd megannyi egyéb kihívás. Érmeket és rengeteg élményt köszönhetek a futásnak, pedig valójában nap mint nap arról szólt, hogy egyszer elég edzett legyek bármilyen távhoz, ami csak jól esik, komolyabb rosszullét nélkül. Már 2 hónapja, hogy túlestem egy olyan eljáráson, melynek eredményeképpen valószínűleg többé sosem kell 250 feletti pulzusszámokkal küzdenem. (Ezúton is szeretném kifejezni hálás köszönetemet a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet fantasztikus orvosainak!) Most, hogy már nem egy rohammentes világért kell futnom, szeretnék a sportra fordított energiámmal és minden egyes kilóméteremmel a rohamkocsikért és azokért a gyerekekért (valamint szüleikért) tenni, akiknek szintén át kell élniük, milyen érzés szirénázó mentőautóra várni.

Köszönjük, hogy Te is segíted a Gyermek­roham­kocsi munkáját!

U.I.
Ha érdekel, akkor itt megnézheted a többi Futónagykövet felhívását is.